Június 4-én emlékeztünk a trianoni békediktátumra, mely megfosztotta Magyarországot a területe 70%-ától, valamint több, mint 3 millió magyar embert kényszerítette arra, hogy más nemzetek kormányait fogadják el élőhelyükön. Az emléknap idején a magyar internet népe két táborra szakad: a "trianonsiratók", valamint az őket "hülyéző" másik tábor.

A kérdés bonyolult, és az egyes táborokhoz való csatlakozás, mint mindig, most is azon múlik, mely aspektusát emeli ki az egyén a kérdésnek.

Mi történne az államkasszával?

Legkevésbé kézen fekvő a gazdasági aspektus, amelyhez nem is igazán értek. Annyit megjegyeznék, hogy gazdasági és társadalmi szempontból a területek ide-oda csatolgatásának nagy szerepe volt a 20. század elején, így nagy csapás volt az akkori magyar kormánynak, azonban ez a jelentőség a 21. században drasztikusan lecsökkent. Korunkban a legfőbb politikai tőke az információ, ennek mennyisége pedig független az ország területétől. Egyesek szerint az eredeti határok visszaállítása gazdaságilag hátrányosan érintené Magyarországot. Bevallom, nem tudom.

Mit akarnak az érintettek?

A külhoni magyarok nemzeti identitásáról az a benyomásom (cikkek és személyes ismeretségek alapján), hogy erős, és szívesen vennék, ha lakóhelyük Magyarországhoz tartozna. Ezen kívül minden kisebbségnek számolnia kell időnként a diszkriminációval, mely ugyan a 21. században hanyatlik, de nem elsősorban a Magyarországgal szomszédos országokban.

Miért tanulunk történelmet?

Akik lehülyézik a "trianonsiratókat", legtöbbször arra hivatkoznak, hogy történt ami történt, a jelen hozzászokott a helyzethez, és jobban tesszük, ha elfogadjuk. Kézen fekvő a történelmi eseményeket a jelenre gyakorolt hatásuk szempontjából szemlélni, azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni az erkölcsi vonatkozásokat.

A legtöbb történelmi eseményt én is leginkább tudomásul veszem és elfogadom, azonban mindig belegondolok, én ki helyében mit tettem volna az adott helyzetben. Szerintem ez volna a történelemtanulás lényege, és az egyéni ideológia fejlesztésének módszere.

Az első világháború egy osztrák-magyar celeb meggyilkolásával kezdődött, melyre államunk egy elég agresszív választ adott. De ennyi nem volt elég. Politikai érdekek alapján számos más állam beavatkozott, igaz, a gyutacsot Ausztria-Magyarország gyújtotta meg.

A vesztes nyilván meglakol, de látni kell ezen kívül, hogy a legfontosabb cél és következmény az volt, hogy gátat szabjanak egy agressziónak, egy katonai hatalomnak. Holott a győztes országok agressziója jócskán túlszárnyalta Ausztria-Magyarországét.

A békediktátum írói tönkretették az egyik legrégebbi történelmi múlttal rendelkező nemzetet. Egy elképzelt szellem, ami lebeg a fejünk felett, amikor a múlt fontosságáról beszélünk, de ez a szellem hitet és nyugalmat ad az embereknek, ez alapján tudnak vadidegenek milliói gyakorlatilag együttműködni. Az együttműködés és az ország közös építése fontos, ezért nagyon is jó dolognak tartom, ha egy nemzet büszke a múltjára és a hagyományaira. Ezt a magyar nép teheti meg a legnagyobb joggal: gondoljunk rá, milyen nemzetek léteztek 896-ban és gondoljuk végig, melyikük létezik a mai nap is.

Ezt a dicsőséget, ami az emberek együttműködését lehetővé teszi, tönkretették a békediktátum írói. Amellett, hogy felszámolták a magyar haderőt, kishíján felszámolták a magyar nemzeti identitást is.

A személyes véleményem

Én semelyik tábort nem hülyézném és egyikbe sem tartozom igazán. A fentiekből számomra az következik, hogy nekem édesmindegy, hogy Erdély, Kárpátalja, Felvidék, Őrvidék, Muravidék, Fiume és Délvidék Magyarországhoz tartozik vagy nem, bár lehetnek olyan következményei az ősi magyar határok visszaállításának, amivel nem vagyok tisztában. Magát a történelmi eseményt azonban mélységesen elítélem, soha nem szabadott volna megtörténnie.

Ha állást foglalunk, igyekezzünk gondolkodni. A demagógia egyszerű és meggyőző tud lenni, de sajnos sokszor félrevezető.